Megtörténet — avagy életünk a szkizofréniával
Mi lett volna, ha… ? Ez a kérdés zakatolt a fejemben, amikor először meghallottam a diagnózisomat. Akkoriban sikeres egyetemi hallgatóként éltem a mindennapjaimat. Diplomavédésemre készültem. Egyik héten még elismert menedzser palántaként koptattam az egyetem lépcsőit. Aztán váratlanul, derült égből jött a villámcsapás, az első pszichotikus epizód formájában. Végül, hála segítőimnek, komoly erőfeszítések árán sikerült levizsgáznom. Kezemben a diplomámmal azonban nem az önfeledt önmegvalósítás következett. Az életem ugyanis darabjaira hullott…
Magamra maradtam a problémámmal. Megfogadtam, hogy addig leszek egyedül, amíg apró lépésenként újra építem az életemet és egy kerek egészként boldognak érzem magamat. Alig telt el másfél év és a fővárosból — egy komoly munkalehetőségnek köszönhetően — hazaköltözhettem a szülővárosomba. Végre volt egy hely, ahol otthon lehettem a nagyvilágban, s a barátaim viccesen jegyezték meg egy beszélgetés alkalmával: ”A te életedből már csak a nagybetűs szerelem hiányzik.” Az amúgy is derült égből ekkor rám sütött egy napsugár. Így lett párom Kulcsár Teodóra, akivel a mézeshetek után hamar megtapasztaltuk a valóság másik oldalát. Nem telt bele egy esztendő, és túlestünk a számunkra első közösen megélt pszichotikus epizódon.
Ezt követően hála segítőimnek, köztük Dr. Balczár Lajosnak, Kardos Klárának, és Zsuzsának több mint öt éven keresztül egyensúlyban élhettem az életemet. Ekkor ugyan már ott volt homlokomon a bélyeg, hogy mentális beteg vagyok, én mégsem néztem szembe a tényekkel. Szőnyeg alá söpörtem a problémát. Éltem az életemet, mint egy egészséges ember. Komoly feladatokat és nagyfokú stresszel járó élethelyzeteket vállaltam fel. Az motivált, hogy családot alapítsunk. Nem törődve az élet kihívásaival, úsztam az árral szemben. Sokszor úgy zsongott a fejem, mint egy hangyaboly. A mindennapok nehézségei a markukban tartottak.
Aztán több mint tíz esztendővel az első pszichotikus epizódom után gödör gödröt követett. Belső utazásaim során megismerhettem mélységet, és magasságot egyaránt. Hallucinációk, depresszió, paranoia, pánik, kiégés lettek a társaim. A problémám akkorára duzzadt, hogy az életem dézsájából szinte minden lécen át szivárgott a víz. Ekkor érkezett el az életemben a betegségbelátás időszaka. Akkor már feleségemmel karöltve kénytelenek voltunk szembenézni vele, hogy a betegség túlmutat rajtunk. Segítséget kértünk, és kaptunk ahhoz, hogy új alapokra helyezzük az életünket.
Akkoriban terápiás jelleggel vettem részt a veszprémi Horgony Alapítvány szervezésében egy rajztanfolyamon. Aztán komoly lehetőséget kaptam az élettől, egy Veszprémben élő festőművész, Horváth Lajos a tanítványává fogadott. Mesteremmel együtt haladhattam a művészet olykor rögös, mégis felemelő útján. Hat esztendő felkészülés után valóra vált gyermekkori álmom, és bemutathattam a Veszprém Megyei Könyvtár művészkávézójában az első kiállításomat. Sokak örömére nagy fordulatot vett az életünk.
Ezzel párhuzamosan már a betegségem kezdeti szakaszában jegyzeteket írtam azzal kapcsolatban, hogy mire hogyan reagálok, mit hogyan kezelünk. Több mint egy évtized leforgása alatt jegyzeteim kézirattá nőttek. Hála az égnek, feleségem szintén ihletet kapott, és tollat is ragadott — ő hozzátartozói oldalról közelítette meg a lelki problémakört. Műveink összeforrtak, és néhány év leforgása alatt hála mai kezelőorvosom — Dr. Englert Tímea — segítségének könyv formájában öltöttek testet. Így született meg feleségemmel első közös könyvünk Mentőöv címmel, amely az első magyar pszichiátriai önsegítő kézikönyv. Megalkotásánál a segítő szándék vezérelt bennünket. Szeretnénk reményt és kapaszkodót adni azoknak a sorstársainknak, akik ugyan tudják, hogy milyen érzés a végtelen érintése, de valamiért mégsem látják a fényt az alagút végén.
Hálát adok mindazoknak, akik támogattak minket a segítővé válás útján. Ugyanakkor összeszorul a szívem, ha azokra a sorstársaimra gondolok, akik nap mint nap itt élnek közöttünk. Tele álmokkal, vágyakkal, célokkal, pont úgy, mint egészséges társaink. Hiszen ma Magyarországon több mint százezren élünk szkizofréniával. Szeretnénk mi is hasznos tagjai lenni ennek a társadalomnak. Szeretnénk szeretni, szeretve létezni egészséges társainkkal karöltve.
Hiszem és tudom, hogy ez a küldetés és segítői misszió, amelyre a művészet mellett feltettük múzsámmal az egész életünket, nem hiába alakult így. Már nem teszem fel többé magamnak a kérdést, hogy mi lett volna ha? Ugyanis, ha csak egyetlen ember, aki olvassa a könyveinket, kapaszkodót nyer általuk egy élhetőbb élethez, már nem éltünk hiába. Kívánunk mindehhez sok energiát és hitet sorstársaimnak.
A mi üzenetünk:
“Soha ne add fel, mert bátorság nem a halálhoz, hanem az élethez kell!”
© 2019 Oravetz Dániel és Kulcsár Teodóra
